2013. november 19., kedd

Elveszett "Z" generáció

Írtam régen egy könyvet Elveszett gyerekek országa címmel. Nem jó könyv, de jól látható benne a kor, amiben élünk és a gyerekek, akikkel dolgozunk - vagy kellene dolgoznunk. Akkor a kritikájában hangsúlyosan megjelent és nagyon sokáig bántott is, hogy hol vannak ezek a gyerekek? Hova vesztek el? Léteznek-e egyáltalán? Mit is gondolok én?
Akkor úgy éreztem, hogy én vagyok a kisegér a Marsról, mert olyasmiről írok, ami még szakmai berkekben is ismeretlen és félelmet keltő. Azóta sok helyen és sokszor meggyőződtem arról, hogy ez így van. Mi lehet a magyarázat?
Utolsó esélyt adó iskolában dolgozom: tanítványaink mindegyike hátrányos helyzetű, halmozottan hátrányos helyzetű és mind e mellett vagy fogyatékkal élő vagy cigány... Mindegyike túl van már azon a ponton, amikor még nevelhető lett volna, tudásuk nulla, gyakorlatilag analfabéták és semmit sem akarnak, semmi nem érdekli őket. Persze az okosabb eljátssza, hogy ez nem így van, visszafogja magát az órákon, de a való életben úgy viselkedik, úgy él, kommunikál, gondolkodik, mint egy .... nem írom le, mert nem tűri a papír. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy viszonylag kis létszámról, szűk rétegről van szó, ki kell ábrándítanom - ők a többség. Ők a néma többség, akiket (szüleiket és nagyszüleiket) tudatos oktatáspolitikai, politikai változásokkal -megtámogatva a média hatalmas erejével, sikerült "lebutítani" a rendszerváltás óta. Ők azok, akik boldogok, hogy sokkal többet érő munkákat közmunkásként elvégezhetnek pitiáner összegért, mert különben szó szerint éhen hal a család. Ők azok, akik gyakorlatilag analfabéták, iskoláikat többnyire el sem végzik. Ők azok, akikért hiába feszülsz meg (ilyen-olyan oktatási módszer, projekt, digitális technikák, web2-es eszközök stb.), semmi más nem érdekli őket, mint a face, a tv tingli-tangli műsorai, a buli a haverokkal a téren (és ebbe a bűncselekmények is simán beleférnek, hiszen erkölcsi normákkal nem rendelkeznek) és azt hiszik, hogy a nem is tudom milyen Budapest, az a való világ.
Sokszor végiggondolom a pályán töltött majd 30 évem és hazudnék ha mást mondanék és gondolnék, mint amit (nem szeretnék, de így van). Édesanyám tanítóként szigorú fegyelemmel, de szeretettel tanított - imádta is őt mindenki: gyerek, szülő, kolléga. Aztán jött ez a fene nagy szabadság - reformpedagógiák áldott kora, amikor a gyereknek minden joga megvolt és kötelessége semmi. Meg is lett az eredménye: kaptam gyerekek Wardolfból, nem is egyet, hatodikos korában - se írni, se olvasni nem tudtak, de a "szájuk, az öntudatuk akkor volt, mint..." Persze, nem a reform pedagógiák ellen beszélek, hisz lehet azt is jól csinálni,meg lehet frontálisan is remekül tanítani - ki miben jó, de ott és akkor valami nagyon elromlott. Állíthatom, hogy a mai érettségizők tudása messze elmarad az 1986-os 8-os osztályom tudásától, gyakorlottságától, képességeitől és készségeitől. Felnőtt egy olyan generáció, mely már funkcionálisan analfabéta volt, alulképzett, szakma nélküli, ezért munka nélküli - és nem feltétlenül azért, mert cigány, vagy fogyatékos, hanem mert tudás nélküli. És sasnak sas a kölyke: most itt vannak a gyerekeik: harmadik generációs munkanélküliek, tudás nélküliek, akik teljes élete kudarc. Akik nem tudják megfogalmazni céljaikat, mert nincs nekik, mert nem is lehet, akik ugyanúgy munkanélküliek lesznek, mint szüleik, nagyszüleik. 4 és fél millió ember. 
A probléma nem kicsi és én, mi nem tudom, tudjuk megoldani. Üvölteni szeretnénk azon kevés kollégánkkal, akik még hivatásnak tekintik a nevelés-oktatást, akik nap mint nap akkora lelki terhet vesznek magukra, amit nem lenne szabad, de a gyerek átölel a folyosón és elmondja, ha kérdezem, ha nem, hogy éppen milyen drogot használt tegnap, hogyan erőszakolták meg, hogyan nyúlták le a parkban vagy csak azt, hogyan tették szülei az utcára, hiszen betöltötte a 18-at és nagy korú lett, menjen a f....
4 és fél millió tudatlan ember. Akiket meg lehet venni egy vásárlási utalvánnyal, egy kis tűzifával, bármivel, hogy ....
Közben a média ontja magából a szennyet, a pláza a divat és az élettér, minden napra jut elég erőszak, gyilkosság, mutyi - és ők nem léteznek. Kollégáink szemében sem... Ketté szakadt a világ, az ország: vannak az enyimék, majdnem olyanok mint én, de én még tudok szabadon gondolkodni, írni és olvasni, bár lehetőségeim majd annyira korlátozottak, mint az övék - Miért nem kiabáltok pedagógusok?????????????
16 éves tankötelezettség, összenyomorított közismeret a szakiskolákban - nem baj fiam, maradj bunkó, minek  Petőfit ismerni egy autószerelőnek, fodrásznak, szakácsnak....????
Sasnak sas a kölyke.
Ofő óra. Kiosztok egy A4-es papírt a következőkkel: képzeld el, hogy kis gyermekeddel van két szabad órád. Írd le, hogy mi mindent csinálnátok! A papírok üresek maradtak. Gyerekeket fognak "nevelni", hogyan????? Face-en? Tamagocsi gyerekek lesznek? Egyél, aludj és meg is van mindened....egyébként is a férjem (munka nélkül) el fog tartani engem, minek tanuljak...
Elemzem magam, mert a kifakadást (lelkes) fiatal kollégám indította el, panaszolva a közönyt, a bunkóságot, a paraszt viselkedést és azon eszem magam, hogy ez már a kiégés? Létezik, hogy én, aki imádok tanítani, kiégtem? Hogy nem tudom elviselni és egyre kevésbé ugyanezt? Hogy hiába készülök lelkiismeretesen, tízszer, ezerszer többet, mint 30 éve pályakezdőként, kevesebbet jutok előre, mint, amit hátrafelé csúszok? Hol a határ? Meddig lehet az ember toleráns, elnéző, megértő? Nem tudom. Lehetek, de nincs ma egy fiatal jó szakember: nagyon nehéz ilyet találni. Olyat meg, aki becsülettel végzi a dolgát, aki felelős az általa végzett munkáért, aki ebből lelkiismereti kérdést csinál, olyat meg nem is ismerek. 20-25 év eredménye. Hova vezet mindez? "Ha lesz még emberi arcuk, csókoltatom őket"- mondta Nagy László (Ki az a Nagy László? - kérdezte 20 éve a diák, a mai le sem sz....), kijavítanám: ha lesz még emberségük, lelkük, becsületük, gerincük, akkor csókoltatom őket. 
   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése